Puszi: Charlotte
...
Ott álltam teljesen mereven, pedig futni akartam. Tágra nyílt szemekkel vizslattam az ablakban ülő valamit. A nap pont a szemembe sütött, így csak a körvonalát tudtam kivenni. Guggolt, és amennyire láttam egyenesen engem bámult. Pár másodpercig néztük egymást, aztán a szemem csípni kezdett. Hunyorogtam, de nem mertem pislogni. A szemembe mintha csípős paprikát dörzsöltek volna. Aztán hirtelen az arcomhoz kaptam és megdörzsöltem a szemem. Irtó jól esett. Egy rövid percig dörzsöltem, pislogtam, majd eszembe jutott valami. Vagy is az a valami. Felkaptam a fejem és az ablakra néztem. Eltűnt. Ekkor éles szemek szúrós pillantását éreztem a hátamban. Lassan tettetett nyugalommal, feltűnés nélkül elvettem egy kést a konyhapultról. Közben lepörgött előttem, amit a videó játékok során tanultam. Végig gondoltam, hogy szoktak harcolni a karaktereim a zombikkal. Végül is ez is valami természetfeletti lehet. Túl gyors talán még annak is. Vettem egy nagy halk lélegzetet, közben becsuktam a szemem. Majd hirtelen kinyitottam és megláttam azt a valamit, körülbelül húsz centire az arcomtól. Üvöltéssel összekötve döftem felé a nagy késsel, de ő felugrott és rám vetette magát.
Úgy éreztem több mázsás súly csapódott a mellkasomnak, aztán ledöntött a földre. Hallottam amint a fejem hangos koppanással ér le a hideg padlóra, a lény pedig a következő pillanatban rám esett. A fejem hangosan lüktetve visszavonulót fújt, de nem törődtem vele. Amint összeszedtem magam lerúgtam magamról azt a valamit, és fel akartam állni, de már megint a mellkasomon ült, leszorítva a kést tartó karomat a hűvös kőre. Elkezdtem vergődni a keze alatt, de túl erősen tartott. Ahhoz képest, hogy az előbb mekkora erővel ugrott nekem, és most milyen erősen fogja le a karomat, hihetetlen könnyűnek bizonyult, ahogy ült rajtam. Szerintem negyven kilónál nem nyomott többet, bár a 160 centit is épp hogy súrolta. Ahogy ott ült rajtam, emberfeletti nyugalommal én pedig dobáltam magam és próbáltam kiszabadulni alóla, úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal. Az a valami nem nézett rám. Fejét lehajtotta és a kezemben szorongatott kést fürkészte. Rajtam pedig lassan eluralkodott a félelem. Még erősebben vergődtem, majd a valami hirtelen rám nézett. Belebámult az arcomba, azokkal a hatalmas barna szemeivel, és azt mondta:
- Szólj, ha befejezted, Martin!
Teljesen lebénultam. A szemébe meredtem. Ez a valami, illetve mint kiderült valaki tud beszélni, és… várjunk csak. Ez tudja a nevem! Ő felhúzta egyik szép ívű szemöldökét, és újra megszólalt:
- Na, lenyugodtál?
Nem tudtam megszólalni. A szám tátva maradt, a torkom kiszáradt. Bámultam az arcába és nem tudtam felfogni, amit látok. Egy istennő ült a mellkasomon!
A lány még egy hosszú pillanatig az arcomat fürkészte, majd felpattant, egy laza mozdulattal kivette ernyedt kezemből a fegyverem, és visszarakta a pultra.
Én pedig nem tudtam elhinni, ami történt. Néztem a lány karcsú testét, kecses mozgását, majd hirtelen elöntött a szégyen. Az előbb egy negyven kilós lány elvert. Basszus, de ciki. Dühösen álltam fel és odaléptem hozzá:
- Ez meg mi volt?! – kiáltottam rá, pedig valójában a saját gyengeségemre voltam dühös, de ezt még magamnak sem akartam bevallani.
A lány tökéletes nyugalommal megfordult és rám nézett, azzal a mindent átható hatalmas szemeivel. Belefúrta tekintetét az enyémbe és nem engedett megmozdulni, nem tudtam félre nézni. Teljesen a rabjává váltam.
- Mi mi volt?
- Ööö…- suttogtam alig hallhatóan. Nem jött ki hang a torkomon.
A lány odanyújtott nekem egy tál müzlit, meg egy pohár gyümölcslevet és azt mondta:
- Szerintem készülődj! Fél nyolc van.
Ez volt a varázsszó. Idén már kétszer késtem. A harmadik alkalommal egy ajándék intőt adnak a „Késés” mellé, az pedig nagyon nem hiányzott most nekem, mert akkor elbúcsúzhattam a saját laptop régóta dédelgetett álmától. Elvettem a reggelimet, és elindultam az asztalhoz. Félúton megtorpantam. Ezer kérdés robbant elő az agyamban. Például: Hol van az anyám? Ki ez a lány? Hol vagyok?
A lány mintha csak olvasna a gondolataimban, mellém lépett, és a vállamra tette a kezét-amitől először megborzongtam, majd eszembe jutott az a bizonyos szégyen és rájöttem, hogy én utálom ezt a lányt- és megszólalt:
- Ezek bonyolult dolgok, de ígérem, mindent elmagyarázok, ha visszajöttél az iskolából.
- Nem! – mondtam komoran. – Most akarom tudni!
- Én viszont most nem fogom elmondani. Edd meg a kajád és menj!- mondta ellentmondást nem tűrő hangon és eltűnt.
Ott álltam teljesen mereven, pedig futni akartam. Tágra nyílt szemekkel vizslattam az ablakban ülő valamit. A nap pont a szemembe sütött, így csak a körvonalát tudtam kivenni. Guggolt, és amennyire láttam egyenesen engem bámult. Pár másodpercig néztük egymást, aztán a szemem csípni kezdett. Hunyorogtam, de nem mertem pislogni. A szemembe mintha csípős paprikát dörzsöltek volna. Aztán hirtelen az arcomhoz kaptam és megdörzsöltem a szemem. Irtó jól esett. Egy rövid percig dörzsöltem, pislogtam, majd eszembe jutott valami. Vagy is az a valami. Felkaptam a fejem és az ablakra néztem. Eltűnt. Ekkor éles szemek szúrós pillantását éreztem a hátamban. Lassan tettetett nyugalommal, feltűnés nélkül elvettem egy kést a konyhapultról. Közben lepörgött előttem, amit a videó játékok során tanultam. Végig gondoltam, hogy szoktak harcolni a karaktereim a zombikkal. Végül is ez is valami természetfeletti lehet. Túl gyors talán még annak is. Vettem egy nagy halk lélegzetet, közben becsuktam a szemem. Majd hirtelen kinyitottam és megláttam azt a valamit, körülbelül húsz centire az arcomtól. Üvöltéssel összekötve döftem felé a nagy késsel, de ő felugrott és rám vetette magát.
Úgy éreztem több mázsás súly csapódott a mellkasomnak, aztán ledöntött a földre. Hallottam amint a fejem hangos koppanással ér le a hideg padlóra, a lény pedig a következő pillanatban rám esett. A fejem hangosan lüktetve visszavonulót fújt, de nem törődtem vele. Amint összeszedtem magam lerúgtam magamról azt a valamit, és fel akartam állni, de már megint a mellkasomon ült, leszorítva a kést tartó karomat a hűvös kőre. Elkezdtem vergődni a keze alatt, de túl erősen tartott. Ahhoz képest, hogy az előbb mekkora erővel ugrott nekem, és most milyen erősen fogja le a karomat, hihetetlen könnyűnek bizonyult, ahogy ült rajtam. Szerintem negyven kilónál nem nyomott többet, bár a 160 centit is épp hogy súrolta. Ahogy ott ült rajtam, emberfeletti nyugalommal én pedig dobáltam magam és próbáltam kiszabadulni alóla, úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal. Az a valami nem nézett rám. Fejét lehajtotta és a kezemben szorongatott kést fürkészte. Rajtam pedig lassan eluralkodott a félelem. Még erősebben vergődtem, majd a valami hirtelen rám nézett. Belebámult az arcomba, azokkal a hatalmas barna szemeivel, és azt mondta:
- Szólj, ha befejezted, Martin!
Teljesen lebénultam. A szemébe meredtem. Ez a valami, illetve mint kiderült valaki tud beszélni, és… várjunk csak. Ez tudja a nevem! Ő felhúzta egyik szép ívű szemöldökét, és újra megszólalt:
- Na, lenyugodtál?
Nem tudtam megszólalni. A szám tátva maradt, a torkom kiszáradt. Bámultam az arcába és nem tudtam felfogni, amit látok. Egy istennő ült a mellkasomon!
A lány még egy hosszú pillanatig az arcomat fürkészte, majd felpattant, egy laza mozdulattal kivette ernyedt kezemből a fegyverem, és visszarakta a pultra.
Én pedig nem tudtam elhinni, ami történt. Néztem a lány karcsú testét, kecses mozgását, majd hirtelen elöntött a szégyen. Az előbb egy negyven kilós lány elvert. Basszus, de ciki. Dühösen álltam fel és odaléptem hozzá:
- Ez meg mi volt?! – kiáltottam rá, pedig valójában a saját gyengeségemre voltam dühös, de ezt még magamnak sem akartam bevallani.
A lány tökéletes nyugalommal megfordult és rám nézett, azzal a mindent átható hatalmas szemeivel. Belefúrta tekintetét az enyémbe és nem engedett megmozdulni, nem tudtam félre nézni. Teljesen a rabjává váltam.
- Mi mi volt?
- Ööö…- suttogtam alig hallhatóan. Nem jött ki hang a torkomon.
A lány odanyújtott nekem egy tál müzlit, meg egy pohár gyümölcslevet és azt mondta:
- Szerintem készülődj! Fél nyolc van.
Ez volt a varázsszó. Idén már kétszer késtem. A harmadik alkalommal egy ajándék intőt adnak a „Késés” mellé, az pedig nagyon nem hiányzott most nekem, mert akkor elbúcsúzhattam a saját laptop régóta dédelgetett álmától. Elvettem a reggelimet, és elindultam az asztalhoz. Félúton megtorpantam. Ezer kérdés robbant elő az agyamban. Például: Hol van az anyám? Ki ez a lány? Hol vagyok?
A lány mintha csak olvasna a gondolataimban, mellém lépett, és a vállamra tette a kezét-amitől először megborzongtam, majd eszembe jutott az a bizonyos szégyen és rájöttem, hogy én utálom ezt a lányt- és megszólalt:
- Ezek bonyolult dolgok, de ígérem, mindent elmagyarázok, ha visszajöttél az iskolából.
- Nem! – mondtam komoran. – Most akarom tudni!
- Én viszont most nem fogom elmondani. Edd meg a kajád és menj!- mondta ellentmondást nem tűrő hangon és eltűnt.
Hey Lotte! :)
VálaszTörlésNa ez már valami! :) Erre gondoltam. nagyon izgalmas, és rejtélyes :) Kíváncsi vagyok a folytatásra, remélem azokat is felrakod! :)
Puszi: Anett